Most, hogy egy hónapja már túl vagyunk a történésen, talán lesz időm arra is, hogy megírjam ezt a posztot :) Nyugi, nem szüléstörténetet akarok írni, tudom, hogy azzal tele van a padlás, nekem meg most se kedvem, se időm nincs ezt leírni, elég csak annyi, hogy családunk legifjabb tagja épen és egészségesen megszületett, ráadásul voltam annyira mázlista, hogy az első szülésemhez képest ez most kimondottan könnyen ment, három nap után pedig haza is mehettünk a kórházból. Tényleg tök jó szülésem volt, de ennek részletezését most inkább megtartom magamnak, ez úgyis csak nekünk érdekes.

Ami viszont most szerintem említésre méltó, az az, hogy milyen érzelmi állapotba kerül az ember szülés után. Vagy lehet, hogy csak én, bár ezt nem hinném, többektől hallottam már erről, de valahogy mégsem szokás ezt emlegetni. Azon nagyon meglepődtem, hogy a második szülésem után fizikailag mennyire toppon voltam, tekintve, hogy az elsőnél teljesen mást tapasztaltam. Most viszont már a kórházban is simán jöttem-mentem, nem fájt semmim (csak szoptatáskor görcsölt a méhem brutálisan, de azt mondják, ennek örülni kell, mert így húzódik össze - na jó, tényleg szépen vissza is ment a hasam két-három nap alatt), itthon pedig pláne nagyon pörögtem, a gyerekorvos le is cseszerintett, hogy feküdjek már le végre, pedig én egyáltalán nem voltam fáradt. Hallottam már ilyenről, de nekem hihetetlennek tűnt, tekintve, hogy amikor kisOlivért szültem, alig álltam a lábamon napokig. Most viszont az érzelmeim játszottak velem nagyon brutális módon. 

Nem tudom, másoknál ez mennyire intenzív, de alapvetően normális, hogy ilyenkor kavarognak az érzések. Az első szülésem után is volt ilyen, csak nem volt ennyire feltűnő, de most szinte hihetetlen volt. Szerencsére csak rövid ideig tartott, de nem volt ritka, hogy például szoptattam a babát, nézegettem a pici kis arcocskáját, és közben zokogtam. Amikor a férjem kérdezte, hogy mi a bajom, csak azt tudtam kinyögni, hogy "hát nézd milyen gyönyörű". De olyan is volt, hogy beálltam a zuhany alá, és mindenféle ok nélkül elkezdtem artikulálatlanul bömbölni. Néha csak úgy eszembe jutott, hogy "te jó ég, már két fiam van, és mindkettőt annyira, de annyira imádom, hogy azt ki sem tudom mondani", és már folytak is a könnyek. De volt olyan is, hogy csak úgy eszembe jutott egy szó, mit tudom én, olyan, hogy "kisbaba", vagy hogy "drágaságom", és már ezen képes voltam sírni, és folyamatosan mondogattam magamban, és egyre jobban sírtam. Néha biztosra vettem, hogy megbolondultam, mert ilyet normális ember nem csinál. Közben meg tényleg tele voltam energiával, úgy pörögtem, mint a búgócsiga, és hiába mondták, hogy pihenjek, ha egyszer úgy voltam vele, hogy nem a testem akar pihenni, a fejemet lenne jó kicsit kikapcsolni, mert az fáradt el. 

Beszélgettem erről a védőnőmmel, aki szerencsére nagyon érti a dolgát, és tényleg bármilyen kérdéssel lehet hozzá fordulni, nem is az a fajta, aki nagyon rátukmálná magát az emberre, de ha kell, akkor mindig rendelkezésre áll. Megerősített abban, amit azért valahol én magam is sejtettem, hogy ez az egész teljesen normális, és a hormonok felelősek ezért a felfokozott érzelmi állapotért. Azt mondta, ha az első hónap után nem enyhül a dolog, akkor azért már forduljak pszichológushoz, de addig próbáljuk túlélni, én is, és a férjem is, mert ez ilyen, és az esetek többségében elmúlik, de szükség van rá, hogy ezt is megéljük. Szerencsére két hét után már sokat enyhült, három hét után pedig el is múlt.